Die Resignation gegenüber dem Krieg in der Ukraine ignoriert nicht nur die anhaltenden Gräueltaten, sondern auch deren Auswirkungen auf die zugrunde liegenden europäischen Narrative. Jetzt ist der Moment gekommen, politische Orthodoxien zu überdenken. Teil der Reihe „Lektionen des Krieges: Die Wiedergeburt Europas revisited”.

A kultúra védelmében 1937-ben, a Spanyol Köztársaság fővárosában, Valenciában, Franco Madrid elleni támadása után megrendezett Második Nemzetközi Író Kongresszus a fasizmussal szembeni látványos kulturális ellenállásként vált ismertté. A kongresszuson több mint száz író vett részt a világ minden tájáról. Elkötelezettségüket az általuk forradalmi humanizmusnak nevezett, az emberi méltóságért és a népek szabadságáért folytatott harc iránt érdemes felidézni abban a történelmileg hasonló pillanatban, amelyben ma találjuk magunkat. Ez segíthet jobban megérteni azt a nemzetközi kényszerhelyzetet, amelyet Oroszország fasiszta inváziója és az Ukrajna elleni neokoloniális megsemmisítő háború jelent.

A valenciai küldöttek fő politikai problémája a nyugati demokráciák be nem avatkozási politikája volt, amelyet újra és újra határozottan elítéltek. Ezzel szemben a mai kulturális és politikai progresszívek visszahúzódtak a nem eszkaláció és a be nem avatkozás elefántcsonttornyaiba, vagy az elvontan elképzelt pacifizmus költői ábrándozásában élnek, ami nem más, mint a fasizmus előtti kapituláció eufemizmusa.

Európa jelenleg egy mindent átfogó kihívással küzd, amely az elmúlt másfél évben Ukrajna megélt valósága volt: mit tegyünk a folyamatos pusztítás ellen? Ez valóban egy többdimenziós kérdés – amely egzisztenciális, katonai, politikai, pszichológiai, társadalmi, ökológiai, gazdasági és egy sor más szintet tartalmaz -, és nem alkalmas semmiféle katartikus válaszra. Éppen ellenkezőleg, csak végtelen fájdalmat tartalmaz, minden tekintetben.

Ezt a tartós kihívást talán Edvard Munch híres festménye, a Sikoly fejezi ki a legjobban – jelenleg pontosan a szorongás, a bizonytalanság és a torzulás ilyen pillanatában vagyunk. A mű Eredetét egy pánikroham adta, amelyet maga Munch szenvedett el 1892-ben, és a pánik valójában az Oroszország háborús bűneire adott megfelelő reakció lenne, nem pedig a ma tapasztalható álracionális számítások. Úgy tűnik, hogy a nemzetközi közösség fokozatosan elfogadja az atrocitásokat, mint elkerülhetetlent, ami korábban teljesen elképzelhetetlen reakció lett volna. A pánik talán hatékonyabb politikai válasz is lenne, ami esetleg kiválthatná a sürgősen szükséges nemzetközi fellépést.

Az európai háborúval kapcsolatban a közszférában kétféle diszkurzív és vizuális megközelítés figyelhető meg, amelyek a folyamatban lévő atrocitásokhoz való uralkodó társadalmi-politikai hozzáállást tükrözik. Az első a háborús pornó, a romok egyfajta romantizálása, amely, mint minden pornó, obszcén. Itt a romok egyszerűen csak egy tipikus médiahelyszínként szolgálnak, fenntartva a figyelemgazdaságot, miközben ezeket a romokat a szó szoros értelmében folyamatosan termeli a folyamatban lévő háború. A második megközelítés a háború utáni újjáépítés politikai fantáziája. Pszichológiailag ez egy nagyon csábító stratégia, mert lehetővé teszi magának a háborúnak a durva valóságának a mellőzését, éppen azért, mert az elviselhetetlenül durva, és ehelyett arra koncentrál, ami utána következhet – miközben a háború tombol, és vége nem látszik.

Európa olyan válsággal néz szembe, amelynek kimenetele meghatározza a 21. század hátralévő részét. Ezért most van itt az ideje, hogy Európa felülvizsgálja és átdolgozza saját alapvető narratíváit, azokat a történeteket, amelyeket az európaiak évtizedek óta mesélnek, becsapva ezzel önmagukat és másokat is. Ezt a történelmi pillanatot közismerten az Zeitenwende (korszakváltás) kifejezéssel illetik, de pontosabb, Európa kultúrtörténetéből átvett kifejezés lenne az, amit Arisztotelész nevezte peripeteia, peripety – a körülmények drámai megfordulása, a dolgok egyik állapotának drasztikus változása az ellentétébe. Oroszország háborúját Ukrajna és a Nyugat ellen valóban egy ödipális logika jellemzi, és Európa feladata ezekben a vészterhes időkben elsősorban az, hogy megtanuljon nem látni, hogy megtanuljon látni – hogy a történelmének központi narratíváit mélyreható revíziónak és változásnak vesse alá, hiszen ezek döntőek Európa jövője szempontjából.

Az első a népirtásról szóló diskurzus. A posztnáci Európa ezen alapelvét, amelynek politikai integrációja a holokausztért való közös felelősség gondolatán alapult, Oroszország teljes körű ukrajnai inváziója brutálisan megkérdőjelezte. A szűrőtáborok, tömeges deportálások, emberrablások és a mindenütt jelenlévő kínzókamrák mellett 2022. február 24. óta mintegy 1600 kulturális helyszínt károsított vagy pusztított el az orosz hadsereg Ukrajnában. Oroszország a polgári létesítmények elleni támadások részeként szándékosan célba veszi az ország kulturális infrastruktúráját.

Rafal Lemkin, a „népirtás” kifejezés szerzője szerint a kulturális örökség elpusztítása a népirtás megvalósításának egyik módszere. Nála a népirtás lényegében barbárságból (emberek megtámadása) és vandalizmusból (kultúra megtámadása) áll. A második összetevőt azonban elhagyta az ENSZ 1948-as népirtási egyezménye. Az okok egyértelműen gyarmati jellegűek voltak – több nyugati hatalom attól tartott, hogy őslakosai (és egykori rabszolgái) ellenük is alkalmazhatják a törvényt. Az ENSZ ehelyett elfogadta az 1954-es hágai egyezményt a kulturális örökség fegyveres konfliktusok során történő védelméről, ami egy olyan kompromisszum volt, amely a problémát teljesen más pályára helyezte. Az igazi kérdés nem az, hogy hogyan védjük meg a kultúrát háború idején (bár ez nyilvánvalóan létfontosságú), hanem az, hogy hogyan állítsuk meg a népirtást. Amint a kultúra szándékos, nagyszabású pusztítása megkezdődik, a következtetésnek annak kell lennie, hogy népirtással állunk szemben.

Európa azonban még mindig szívesebben beszél a népirtásról a történelempolitika, az emlékezetkultúra és a „múlt feldolgozásának” fogalmaiban, és gyakran kerüli a kifejezés alkalmazását a jelenre, mert fél a „relativizálódásától”. Ez tipikus példája annak, amit németül Schuldabwehr-nek, a bűnösség hárításának neveznek. A múltbeli atrocitásokért érzett trauma és fetisizált bűntudat újra felszínre tört, amikor Európa szembesült az ukrajnai orosz barbársággal.

Európa problémája természetesen nem a népirtás „relativizálásával” van, hanem azzal, hogy nem hajlandó elismerni, hogy Ukrajnában népirtás folyik – pontosan azért, mert a népirtás éppen most zajlik! Ezért hajlamos Európa azzal érvelni, hogy ez nem „tiszta” népirtás, hogy a népirtást nehéz bizonyítani stb. – annak ellenére, hogy Oroszország népirtási céljait nyíltan kimondta és nyilvánosan kifejtette az állami média és a tisztviselők, beleértve magát a Kreml vezetőjét is. Ha ugyanis Európa elfogadja azt a feltevést, hogy valójában már régóta tanúja egy népirtásnak Ukrajnában, anélkül, hogy mindent megtett volna annak megakadályozására, ami lehetséges és lehetetlen, akkor ez azt jelentené, hogy valójában hagyta, hogy a népirtás megtörténjen és folytatódjon. Ugyanazon a területen, mint korábban. Ismétlem.

A második felülvizsgálatra váró európai narratíva a dekolonizáció narratívája. Ez egy újabb divatos szó lett a nemzetközi közbeszédben, de az alapvető probléma az, hogy apolitikus, kulturalizált formában érzékelik és gyakorolják. A dekolonizációra egyszerűen a reprezentáció eszközeként tekintenek, miközben minden megfelelő antikolonializmus elsősorban az igazságosság szolgálatáról szól. E nélkül üres és divatos retorika marad. Oroszország Ukrajna elleni támadása, amely egy mélyen gyökerező gyarmati gondolkodásmódból ered, csak még sürgetőbbé teszi az ügyet. A dekolonizáció nem csupán arról szól, hogy megemlékezzünk a különböző őslakos közösségi tapasztalatokról (bármilyen fontosak is legyenek azok), hanem arról, hogy hogyan vonjuk felelősségre az elkövetőket gyarmati bűneikért.

A dekolonialista kérdések jelenlegi etnografizálása, amely Európa-szerte számos kulturális projektben mindennapos, gyakran tipikus gyarmati sztereotípiákat és kliséket játszik újra, amelyek kényelmesen illeszkednek mind a korábbi, mind a jelenlegi gyarmati hatalmak neo-imperialista fantáziájába, és úgy tesznek, mintha a gyarmatosítás már lezárt ügy lenne, és most már csak annyit kell tennünk, hogy „ünnepeljük a sokszínűséget”. De a dekolonizáció nem a különböző világkonyhák multikulti felvonulása. Ez lenne ugyanis a háború legrosszabb kimenetele mind az ukrán, mind a krími tatár nép számára – ez azt jelentené, hogy a gyarmatosítottak jogos ügye teljesen elveszett.

Ebben az összefüggésben mélységes zavart okoz, hogy a dekolonizációt az elkövetők gyakorlatilag kiszervezték áldozataiknak: az úgynevezett globális Délnek vagy Európa posztszovjet keletjének. Ha a nyugatiakat vagy az oroszokat magukra hagynák a világ más részeinek nyomása nélkül, akkor nem is nagyon foglalkoznának a dekolonizációval! Ez egy mélységesen perverz perspektíva, amelyben a dekolonizáció egyfajta terápiává vagy pszichológiai gyakorlattá válik a gyarmatosítottak számára, személyes történetekre és családi gyökerekre redukálva, miközben valójában éppen az ellenkezőjének kellene lennie, nevezetesen egy erősen átpolitizált és a gyarmatosítók napirendjén első helyen álló kérdésnek.

A gyarmatosítás ellen elsősorban a múltbeli és jelenlegi birodalmi hatalmaknak kell fellépniük, nem pedig a gyarmatosítottaknak. Az egyetlen gyarmatosító hatalom, amelyet valaha is megbüntettek nemzetközileg a szörnyűségeiért, a náci Németország volt. De még akkor is a gyarmati bűnöket a Erinnerungskultur félrevezető elnevezés mögé rejtették, mintha valóban csak emlékezetkultúráról lenne szó, nem pedig azokról a nyílt sebekről, amelyek máig meghatározzák Európa politikai és háborús valóságát.

Egy harmadik európai alapító narratíva, amely politikai helyreállítást igényel, az antifasizmus narratívája. Az antifasizmus olyannyira központi szerepet tölt be a modern európai és globális történelemben, hogy gyakran figyelmen kívül hagyják, és egy bizonyos politikai csoport, egy szubkultúra attribútumává teszik, amely május 1-jén a szokásos rituáléit végzi. Ehelyett az antifasizmust a mai egyesült Európa és a szabad világ sarokköveként kellene kezelni. Az antinácizmus alapja nélkül a mai politikai intézmények és keretek soha nem jöttek volna létre! Valódi demokrácia csak akkor lehetséges, ha politikai természeténél fogva antifasiszta, máskülönben nem az.

Az európai társadalmak annyira hozzászoktak a különböző jobboldaliakhoz, populistákhoz, autokratákhoz és tekintélyelvűségekhez, hogy Oroszország teljes körű támadása Ukrajna ellen váratlanul érte őket. Hirtelen kénytelenek voltak szembenézni egy alapvető kérdéssel, amelynek történelmileg felismerhetőnek kell lennie: hogyan lehet elrettenteni és véget vetni egy (ezúttal nukleáris képességekkel rendelkező) fasiszta állami rezsimnek? Heves vitát folytattak arról, hogy helyénvaló-e fasisztaként definiálni a jelenlegi orosz rezsimet. Paradox módon azok, akik ezt elutasítják, a jelenség túlhistorizálása mögé bújnak, de nem azért, mert nincsenek érvek, hanem mert túl sokan vannak.

Ami igazán megdöbbentő, hogy az orosz hatóságok és a hadsereg mennyire tudatosan és nyíltan a nácikat játsszák az Ukrajna elleni háborújukban. A „nem létező” ukránokról szóló náci érvelést népszerűsítik a tömeggyilkosságok ürügyeként, és egy csúnya „denazifikációs” diskurzust használnak a történelmi eset átdolgozására és a katonai invázió abszurd igazolására, a provokálatlan háborút a II. világháború folytatásaként stilizálják („újra megtehetjük”) – Oroszország minden revanchista szándéka valójában arra irányult, hogy felforgassa a nácizmus legyőzésének eredményein alapuló európai intézményi és jogrendet, hogy az EU és a NATO megroppanjon, és Európa újbóli megosztásával visszaszerezze az irányítást Európa felett.

Oroszország Ukrajna elleni háborúja sürgetővé tette a politikai ellenszer szükségességét: az antifasizmust nemzetközileg újra be kell vezetni az állami politika és a nem kormányzati politikaalkotás alapjaként. Ez nem a politikai spektrum egy bizonyos részének jellemzője, hanem maga a feltétele annak, hogy a politikai spektrum egyáltalán létezzen. Európa itt sajátos történelmi és politikai felelősséget visel, és ezen keresztül elérheti azt, amit Arisztotelész anagnorisis-nek nevezett – a tudatlanságból a tudásba való átmenetet, nemcsak egy személy felismerését, hanem annak felismerését is, amit ez a személy képvisel.

Ma már csak óvatosan remélhetjük, hogy Európa és az általa képviselt értékek ilyen felismerése utat nyithat a háború jelenlegi tragédiájából egy összeurópai politikai katarzis felé. De a remény az, ami Pandora szelencéjének legmélyén maradt.